Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alfa hullámokon

2010.02.23




Érezte, ahogy lassan valami húzni kezdi lefelé. Képek jelentek meg, s ő kezdett egy mély álomba zuhanni velük.

Táncolt, oly könnyűnek érezte magát...teste lágyan követte a zene ritmusát, a talpak csosszanása alig hallatszott a parketten...
Még kapaszkodott a képbe, mikor az a homályba veszett, hogy átadja helyét egy másiknak... és a film peregni kezdett...

Legalább ötödszörre hagyta kicsöngeni a telefont... fáradtan nyúlt érte... Zia volt az, a kiállításának megnyitójára hívta...

Zia grafikus volt, szakmájában kiváló, ám vállalkozásának gyakorlati részéhez nem nagyon értett, ezért az indulásnál a segítségét kérte.
Szívesen tette, hisz délutánjaiból bőven kitelt a pluszmunkára való idő és egyébként is szeretett Ziával lenni, kalandos történeteit hallgatni.
Az ő keze a szép íráson kívül soha nem engedelmeskedett sem a ceruzának, sem az ecsetnek. Mindig őszinte elismeréssel állt meg egy-egy  grafika vagy festmény előtt és most élvezte, hogy olykor az alkotómunka közelében lehet. Ahogyan teltek a hónapok  munkakapcsolatuk is fokozatosan barátsággá alakult.

Zia lelkesen dolgozott és gyarapodni kezdtek azok a képek, amelyekből úgy érezte nemsokára kiállítást is rendezhet.
Volt még pár hét a megnyitóig, de barátnője minden találkozásuk alkalmával megemlítette, mennyire számít rá is, hogy ott lesz. Tette mindezt azért, mert tudta róla az utóbbi időben ritkán mozdul ki otthonról, a meghívásokat sorban elutasítja. Érezte ő is, hogy nincs ez így jól, mégis mindig talált kifogást, ami félig igaz volt, félig hazugság. Maga is gyűlölte a helyzetet, amikor magyarázkodni kezdett, mert tudta az igazság sokkal mélyebben gyökeredzett.
Erre a telefonhívásra azonban mégsem mondhatott nemet.
Másnapra igyekezett összeszedni magát, s nyomasztó gondjait háttérbe szorítva lépett ki az ajtón.
Mire az épülethez ért szokatlan izgatottság vett rajta erőt, pulzusa szaporább lett, de fogalma sem volt róla miért történik mindez.
A terembe lépve Zia kedves, szelíd mosolyával fogadta. Hirtelen szégyellni kezdte magát, amiért az elmúlt hetekben minden kérdésére, melyben az egészségügyi állapota felől érdeklődött semleges és  kitérő válaszokat adott.   
A megnyitó után hosszasan gyönyörködött a már ismerős képekben, amelyek most mégis egészen másként hatottak itt, ebben a környezetben. 
Nem tudta, a férfi egyszerre honnan került mellé, mert nem emlékezett rá, hogy látta volna a jelenlévők között.

Enyhe mosoly suhant át mindkettejük arcán, szemük ugyanazt a képet nézte. El is felejtette, hogy Zia a róla készült rajzot is a kiállítás anyagai közé sorolta.
A férfi elismerését fejezte ki a modell szépsége és a művész ragyogó tehetsége iránt majd  kezet nyújtva bemutatkozott. Megjegyezte mennyire sajnálja, hogy egy halaszthatatlan ügy miatt lekéste a megnyitót. Ezután egymás mellett lépkedve nézték végig a képeket és egyetértettek abban, az intézmény régen adott helyet ilyen színvonalas kiállításnak. 
Beszélgetésük során kiderült az is, hogy nem csupán művészet rajongó, Ziához rokoni szálak is fűzik. Kellemesen érezte magát a férfi társaságában és észre sem vette, mennyire elrepült az idő. Szinte sajnálta, hogy hamarosan el kell köszönniük.
A kijárathoz érve örömét fejezte ki a találkozásuknak és búcsúzóul kezét a férfi felé nyújtotta. A férfi pár pillanatig finoman két tenyere közé zárta a kezét,  az érintéstől kellemes érzés futott végig rajta. De a várt elköszönés helyett, kérdést intézett hozzá. - Lenne-e még kedve együtt folytatni a nap hátralévő részét és egy hangulatos helyen eltölteni az estét?
A kérdés egészen váratlanul érte. Néhány pillanatig hezitált, végül igent mondott. Nemcsak azért, mert a férfi igazán kellemesen társalgó, sokkal inkább azért, mert számára szimpatikus, mi több vonzó egyéniség volt. Úgy gondolta nem érheti csalódás, az estével kapcsolatban sem. A találkozót nyolc órára beszélték meg.
Míg készülődött gondolatai elkalandoztak... Milyen régen nem táncolt pedig, hogy szeretett, s egyszerre izgalom fogta el, mi van ha elfelejtette a lépéseket...  lehetetlen,  ezt nem felejti el az ember... próbálta magát nyugtatgatni. Közben belül kacarászott is magán, hirtelen olyanná vált, mint egy kamaszlány, s fantáziája az időben jól előreszaladt...
Estére gyönyörű akart lenni. Azt a különleges fényű zöld ruháját vette fel, amelyről tudta, a fekete hajához és finoman barnult bőréhez a legjobban illik. S most a tükörbe nézve, ragyogott benne ő maga is, mintha a lemenő nap nála hagyta volna az összes sugarait.
A férfi pontosan nyolcra érkezett és ha nem mondott volna semmit sem, az elragadtatás  akkor is látható volt a szemében.
Mindeközben az ő szíve oly hevesen dobogott, majd kiszakította a finom anyagot.
Az este felülmúlta várakozásait, rég érezte magát ennyire jól, megfeledkezve minden problémáról, átadva magát felszabadultan az örömnek. Nem is értette, hogyan, de olyan közvetlen tudott lenni ezzel a férfival.

Vacsora után könnyű rosé-t ittak, s maga sem tudta, hogy a bor vagy a lágy muzsika miatt, olyan jóleső bizsergető érzése támadt...az asztal alatt lábában érezte a zene ütemét. A zenekar épp egy lassú számot kezdett játszani, s mintha a férfi megérezte volna a délutáni izgalmát, ekkor hívta őt táncolni. A ritmusra egyre közelebb ért egymáshoz testük, érezték mozdulataik már nem csak a táncnak szólnak.
Késő éjszakáig maradtak. A férfi szavai egyre gyakrabban csalogattak mosolyt az arcára és látta, ez a férfinak is kedvére van, éppúgy örömét leli abban a mosolyban.
Nehezen tudtak elbúcsúzni, mindkettőjüket fogva tartotta az éjszaka hangulata.
Aztán a közeli napok egyikére megbeszéltek egy újabb találkozót, s ennek  reményében váltak el egymástól.

Még sok estéjük telt el, ilyen mámoros örömben. Megmagyarázhatatlan módon vonzották egymást. Sokszor érezte úgy, valami ölelő puhaság veszi körül a férfi közelében, így volt ez már akkor is, amikor a férfi még meg sem érintette.  Ha vele volt, számára mintha kinyílt volna egy másik világ...egy másik élet...
De a férfi is hasonlóan viselkedett vele, olyan volt, mint aki már régről ismeri, tudja őt, ezernyi apró kis rezzenéseit.
S eljött az az este is mikor a táncnál már több kellett...  szenvedéllyel szerették egymást, és annyit adtak magukból a másiknak, amiről álmodni sem mertek.
...S mint egy örök puha ölelés, testét lelkét fogva tartja, ez az első szerelmes éj...

Nem akarja, mégis kezd elszakadni ettől az érzéstől...lassan...nagyon lassan eszmél...
Egy kéz simogatja arcát...
- Ébredjen kérem... már minden rendben van...túl van a műtéten. Igyekeztem nem elcsúfítani és minél kisebb vágást ejteni a mellén.
-  De még engedje meg, hogy mondjak valamit - ilyet még nem tapasztaltam. Ön végig mosolygott az egész műtét alatt. Bevallom, -  és bocsásson meg, hogy így mondom, remélem érteni fogja - én irigyelni kezdtem magát. Nem tudhatom csak gondolom, csodálatos álma volt.     
Bólintott, hogy igen, mert valahogy az ajkán nem tudtak megformálódni a szavak...nyelte a könnyeit...
Eltelt a hét, végre hazamehetett, de fülébe folyton ott csengett az orvos mondata.
- A vizsgálat eredményéért kérem, egy hét múlva jöjjön vissza.
Még egy hét izgalom... fél, de nem szabad rosszra gondolnia.
Az idő lassan vánszorgott, s ő szerette volna sürgetni.
Az eredménye negatív lett. Végre megnyugodhatott.

Talán másfél hónap is eltelt a műtét óta, amikor egy péntek délután csörgött a telefonja, a kijelző Zia nevét mutatta. A másnap megnyíló kiállítására hívta. Szándékosan szólt röviddel a megnyitó előtt azért tette így, hogy kevés gondolkodásnyi időt hagyjon neki.
Kezdte magát furcsán érezni... már mondta volna, hogy nem, még lábadozom. Úgy érezte zavarba hoznák a kíváncsiskodó tekintetek és kérdések. Szívesebben feledkezett volna már meg az egész esetről. Ismét kényelmesebbnek érezte, ha  egy kifogásba kapaszkodhat. Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor számára is érthetetlen módon csúszott ki száján az igen.
Másnap ígéretét megtartva elment a kiállításra. 
Zia ragyogott, boldog volt és ő osztozott az örömében.
A kiállítást, az intézmény vezetője, Zia egyik volt évfolyamtársa nyitotta meg.
A megnyitó után egy-két szót váltott az ismerősökkel és megkönnyebbülve tapasztalta, mindenki tapintatos, az elmúlt hetek eseményeiről senki sem faggatódzott.
Szeme utolsó pillantásokkal itta be a szépet és mosolyogva búcsúzott a képtől egy időre, amit Zia róla készített. Úgy gondolta jobb lesz, ha lassan hazamegy, amikor háta mögött megszólalt valaki.
- Ezt a gyönyörű mosolyt nem lehet elfelejteni...
Valahonnan ismerős volt ez a hang és újra jelentkezett az a megmagyarázhatatlan furcsa érzés ott belül, éppúgy,  mint amikor Zia felhívta... hirtelen megfordult... tekintete összeakadt a hang tulajdonosáéval...
A férfi a kezét nyújtotta.
- Dallos János vagyok. Látom, nem nagyon ismer meg, valószínű azért lehet, mert kissé másként festek így, mint abban a fehér köpenyben...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.